Sziasztok!
Szeretném egy kicsit részletesebben is megosztani Bogi, Judit és Balázs történetét veletek, amihez azt gondoltam, hogy segítségül hívom a történet szereplőit és arról kérdezem majd őket, hogyan élték meg Bogi viszontagságos útját illetve káprázatos fejlődését.
Szeretném ha ez a cikk illetve beszélgetés, kicsit segítene betekintést nyerni egy kutya befogadásába illetve hogyan is induljunk el az úton, amikor már tapasztalt ebünk, ezt azt élete során. Sok olyan viselkedés, szokás van a kutyák életében amit nem kell nekik tanítani és legalább ugyan ennyi amit tapasztalat által gyűjtenek. Minden kutyának meg van a gyengéje, van biztos valami amitől fél vagy amire ugrik vagy amit nem bír elviselni. Kezelésük nagyon hasonló de egy biztos, türelem az mindig kell hozzá. Judit és Balázs arról fognak mesélni, hogy milyen volt a befogadás után Bogi és milyen most, de ami legfontosabb arról a rögös útról ami idáig vezetett!
A beszélgetés közben, fordulj hozzánk azonnal a gabor@jobbkutya.hu címen bármilyen kérdéssel!
Révész Gábor:
Sziasztok! Nagyon köszönöm, hogy szakítottatok időt erre a beszélgetésre. Fontos témának lehettek részesei, mert sajnos sok kutyus kerül úgy örökbefogadókhoz, hogy gazdijai nem teljes egészében tudják mire vállalkoztak. Minden örökbefogadás alkalmával talán az egyik kulcsa a boldogságnak a kutya előéletének ismerete. Sok mindent elmond és megmagyaráz a kutya viselkedéséről ha tudjuk, honnan indult. Ti mit tudtok Bogiról? Mesélj egy kicsit, hogy találtad, milyen állapotban volt, hogyan került a meleg és puha fekhelyére?
Judit:
Szia. Munkába menet láttam meg Őt egy külterületi szántó mellett, a kocsiút szélén kóborolt iszonyatosan csatakos állapotban. Bogi egy puli. El lehet képzelni, hogy mennyire egybe volt állva a szinte földig érő szőre a sok sártól, mindenféle szennyeződéstől. Látszott rajta, hogy még fájdalmai is lehetnek emiatt. A szomjúságtól a nyelve is a földig lógott. Első alkalommal, amikor láttam, nem volt időm sajnos megállni sem mellette, csak elszörnyülködtem. Másnap reggel nagyjából ugyanitt ismét megláttam. Akkor megfordultam, visszamentem hozzá. Nem mertem túl közel menni hozzá, mert nagyon félt és méregetett. Mondtam neki, “figyelj kutyus, maradj itt, mindjárt hozok enni és inni”. Hazarohantam, majd vissza hozzá és ott várt… Vittem neki 2 tálat, egyikben vizet, és nagy hirtelen macska konzervet, mert csak az volt otthon, ugyanis 3 mentett, menhelyi cicánk van. Letettem neki a tálakat, és eltávolodtam onnan, mert ismét méregetett, látszott rajta, hogy nagyon fél. A kocsim motorját járva hagytam, hogy majd megismerje, ha még jövök hozzá. Megvártam, hogy egyen-igyon, kicsit beszéltem hozzá, próbáltam megnyugtatni szegényt. Evés közben folyton hátrafelé nézegetett. Azon agyaltam, hogyan került ide és miken mehetett keresztül. Hozzáérni nem mertem, nem volt barátságos, de nem is morgott. Távolságartó volt és félt. Pár perc után mennem kellett dolgozni sajnos. De mondtam neki, hogy figyelj Kisbogár, este újra eljövök, legyél itt. Figyelt rám, de nem jött oda, ezt tiszteletben tartottam. Este újra elmentem oda, kerestem a bokroknál és hívogattam, de nem jött elő, mégis hagytam ott neki szintén vizet és konzervet. Hátha visszatér ide. Másnap reggel ismét ott volt a környéken, én pedig picit korábban mentem, hogy legyen rá időm és már eleve vittem neki élelmet és vizet. Most is távolságtartó volt, de evett-ivott. Miután végülis úgy tűnt, hogy ittragadt ezen a környéken, így szóltam is állatmentőknek, megadtam a pontos GPS koordinátákat, hol találják őt. Mondták, hogy estefele tudnak menni, ne vigyek neki délután enni, mert majd ők intézik tovább a dolgot. Vártam a fejleményeket. Egyikük hívott, hogy nem boldogulnak a kutyával, nagyon agresszív velük, nagyon támadja őket, esetleg menjek már el oda, az én hangomat mégiscsak ismeri. Így odasiettem és próbáltam segíteni a befogásban. Amikor a szájkosár rákerült, akkor először tudtam végre megérinteni Őt. Elsírtam magam, mert közelebbről látva az állapotát, nagyon megviselt. Elmentem velük, próbáltuk a nagyja, egybeállt szőrt levágni róla, és picit rendbetenni, parazitamentesíteni. Egész pofás kis kutya került elő végül a nagy bunda alól. A szájkosár végig rajta volt. Kiderült, hogy kislány, több foga furcsán elkopott, talán rácsot, vagy vasláncot próbálhatott meg elrágni szegény. Az állatmentő lányok elkezdték megosztani millió helyen, hogy gazdát keresnek neki, de mivel nem tudták megfelelően elhelyezni, két nap állt rendelkezésre a gazdikeresésre csak. Ha nem lett volna 3 mentett cicánk már otthon, akikre berendezkedtünk, illetve egyedül laknánk egy családi házban, akkor azonnal magunkhoz vettük volna mi. De sajnos, nem ment a dolog… Két nap alatt pedig nem akadt gazdi. Megoldásnak tűnt, hogy el kell vinni Debrecenbe, fajtamentők fogadják Őt. Este elmentünk a férjemmel, hogy lássa Balázs is, kit mentettem meg és persze elbúcsúzni Tőle. Amint meglátott a kislány, nagyon nagyon megörült nekünk, pörgött-forgott körbe körülöttünk és mondta az állatvédő lány, hogy “pedig eddig mindenkit meg akart enni” . Amikor elbúcsúztunk Tőle, jönni akart velünk. A szívem majd megszakadt, hogy nem vihetjük haza… Otthon elsírtam magam és a fiam mondta, hogy hozzuk csak haza a kutyát, megbeszéljük a hátsó lakóval, és a mamával is, hogy idehozunk egy kutyát és elkerítünk neki egy kis részt az udvaron. Megbeszéltük, és a fiúk azonnal nekiálltak egy kis kertet csinálni a kutyának a garázs körül. Hazahoztuk. Pedig az állatmentők is mondták, hogy kiszámíthatatlan sajnos ilyen előélettel, hogyan fog viselkedni, képes lesz-e alkalmazkodni, nem fog-e netán megharapni minket stb. Vállaltuk így is. A pórázt nem engedte magára tenni, rettegve lesunyta a fejét a földig, majd lehasalt és minden ízében remegett. Nem lehetett vele közlekedni egyáltalán. Ölben vittük a kocsiig és haza. De a kis kertjét és a garázst egy pillanat alatt megszerette. Jól érezte magát ott, a kis birodalmában, de nagyon sok dologtól félt, rettegett. Nem volt egyszerű. Másnap vittük el állatorvoshoz, aki a vizsgálatok alapján megállapította, hogy biztosan bántalmazták, és megerősítette, hogy a furcsán lekopott fogaival rácsot, vagy láncot rághatott szegény a szabadulása érdekében. Szemgyulladása is volt, amit kezelni kellett, emiatt az oltásokat csak később kaphatta meg.
Aztán elkezdtük körbejárni a dolgot, hogy hogyan tovább. És sorra jöttek elő a további problémák.
RG:
Nagyon aranyos történet, azt gondolom, hogy mindenki így éli meg a befogadás napjait, nem könnyű egyszerre tudatos gazdinak, felelősségteljes felnőttnek és persze embernek maradni. Milyen problémáitok voltak? Volt olyan aminek hatására elgondolkodtál Bogi visszaadásán?
J:
Huhhh….
Legfőbb probléma előszöris az volt, hogy nem tudtuk ráadni a pórázt. Ugyanis én nem bírom Őt felemelni és cipelni korábbi műtétem miatt. Úgyhogy bárhová kellett menni vele, nem tudtam egyedül megoldani, kellett hozzá segítő. És mivel senkit sem fogadott el Bogi, még a fiamra is morgott elejétől fogva, így csak a férjem, Balázs jöhetett szóba rajtam kívül. Előfordult 1-2 alkalommal, hogy a kutya belémcsípett, rám mordult. Mondták többen, hogy hagyjuk a fenébe, nehogy nagyobb baj történjen, adjuk vissza, vagy egyszerűen altassuk el… Nekem ez meg sem fordult a fejemben! Nem is vagyok az a feladós típus, és meg akartuk Őt menteni, segíteni akartunk neki legyőzni a félelmeit, és megtanítani arra, hogy Ő egy értékes kis lény, akit szeretünk és mi nem fogjuk bántani.
További probléma is felmerült sajnos. Nemcsak, hogy nagyon félt sokmindentől, de a kutya bizonyos helyzetekben, teljesen váratlanul “lefagyott”. Mintha egy másik Bogi lett volna olyankor. Ez eleinte nagyon gyakran fordult elő, napjában többször is. És olyankor nem tudtuk kezelni egyáltalán. Nagyon nehéz volt abból az állapotból kizökkenteni.
Próbáltunk ismerősöktől, állatmentőktől, kiképzőktől tanácsokat kérni, milyen helyzetben mit tegyünk, illetve hogyan tudnánk valami humánus módon, rángatás nélkül pórázhoz szoktatni. Mérlegeltük a tanácsokat, hogy mik azok, amik Bogi idegállapotához elfogadhatóak lehetnek, és próbálkoztunk mindenfélével. Ami nagyon hasznosnak bizonyult pl. hogy elejétől fogva csak kézből kapott enni, azt nagyon szerette is. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de a félelmi problémák mégis továbbra is fennálltak, nem sok javulás mutatkozott. Minden más emberrel és állattal agresszívan lépett fel.
Próbáltunk rehabilitációs helyet találni számára, de nem sikerült. Aztán próbáltunk kiképzőket találni, de ami elérhető közelségben lett volna, ott is azt mondták, hogy majd, ha már közlekedik pórázon, akkor tudunk menni. Az pedig kilátástalannak tűnt. Nem adtuk fel. Elkezdtem én foglalkozni vele videók alapján, hogyan tudom megtanítani erre-arra. Kiderült, hogy a problémáit leszámítva, a kora ellenére is okos a kutyánk.
RG:
Nagyon nehéz feladatnak tűnhetett és csodálatos, hogy egyszer sem fordult meg a fejetekben, hogy feladjátok. Kévés az olyan gazdi aki problemak ellenére is kitart az eb mellett sőt időt energiát meg pénzt is hajlandó beleölni kutyájának nevelésébe. Ha jól sejtem ekkor tálaltátok rá az oldalamra és folytattuk le azt a beszélgetést amit már korábban is csatoltam. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy a te szemszögedből hogyan is volt ez? Mesélj egy kicsit, hogy mik voltak a félelmeid illetve miért szavaztál bizalmat a kiképzésemnek?
J:
Igen, így van, kiképzőket nézegettünk, kérdezgettünk, és konkrétan a facebook dobta fel a hirdetésedet. Nekem is és Balázsnak is szimpatikus volt, amit írtál magadról az oldaladon. Az is szimpatikus volt, hogy a levelemre hamar megérkezett a válaszod, majd fel is hívtál telefonon. Illetve a veled való beszélgetés során éreztem azt, hogy téged érdekel a kutya és segíteni szeretnél. Ezután részletesebben elmondtam, mik a problémák, milyen a kutya, és megkérdeztem, vállalnád-e úgyis a Bogit, hogy vidéken lakunk. És igent mondtál. Azt el kell mondjam, hogy nem minden kiképző volt ilyen készséges, és volt, aki nem is válaszolt a kérdéseimre. Nálad viszont úgy éreztem, hogy valódi segítséget fogunk kapni és még ami nekem nagyon fontos, úgy tűnt számomra, hogy szereted azt, amit csinálsz. És ez mindenképp pozitív! Félelemeim egyáltalán nem voltak a kiképzéssel kapcsolatosan, inkább kíváncsian vártuk, milyen lesz majd, hogyan áll Bogi a dologhoz, mennyire lesz együttműködő. Ja, de mégis egy félelmem volt azért. Nem fog-e Bogi megharapni majd téged:)
RG:
Köszönöm a kedves szavakat de térjünk vissza a kutyuskánkhoz illetve ahoz ami a kiképzésünk legfontosabb eleme volt a türelem 🙂 Rendhagyóan úgy kezdtünk, hogy a kutyus úgymond lélegzetvételére is jutalmaztuk, fontos volt, hogy nagyon apró lépésekkel haladjunk mert Bogi nem bírta volna el ha meg egy csalódás éri. Az elején a garázsban majd fokozatosan nagyon apró lépésekkel jutottunk el odáig ahol ma tartunk, séta és móka az utcán. Mire emlékszel az első alkalmakból? Hol és miket gyakoroltunk? Szerinted miért volt a lassú és türelmes folyamat fontos? Kérlek mesélj árról is hogy te hogy élted meg, mikor voltál motivált, mikor érezted, hogy ez most egy fordulópont volt?
J:
Legelső alkalom egy ismerkedés volt velünk, a gazdikkal és Bogival. Megbeszéltük személyesen is a problémákat. Az első, immár éles kezdéskor pedig csak és kizárólag a Bogi számára biztonságot jelentő garázsban kezdtük el a feladatokat. Be kellett tennem a jutalomfalatot az orra elé, szólítani a nevén és elérni, hogy rám figyeljen, majd megdicsérni és jutalomfalat. Azaz tudatosítottuk benne, hogy a neve, a Bogi, az egy nagyon jó és pozitív dolog. Aztán ezt kibővítve szintén a garázsban a jutalomfalatot kellett követnie. Aztán szép sorra jött a többi feladat, apránként, eleinte csak a garázsban, majd ki kellett csalnom a kis kertjébe. Az már nehezebbnek bizonyult, de szerintem egész hamar ment. Akkor már nagyon motiváltnak éreztem magam, hiszen elhagyta a legfőbb menedékét és kijött onnan úgy, hogy ott volt egy számára idegen ember is. Ez mindenképpen egy fordulópont volt mindkettőnk számára. Boginál nagyon fontos volt a lassú haladás és főként a türelem, mert ennyit tudott akkor elviselni, feldolgozni egyszerre a kis lelke és mi ezt támogattuk. Az apró lépések, a türelem, de mégis a következetesség voltak a legfontosabbak. A második fordulópont és nagy lépés pedig az volt, amikor a kis kertjéből ki akart jönni a nagy udvarra, és már az utca is érdekelte. És szinte ezzel egy időben rá tudtam tenni a pórázt, és elviselte, legyőzte a félelmei jelentős részét. Hát, az nagyon nagy előrelépés volt. Akkor be is gyorsultak a dolgok és jobban tudtunk haladni mindennel. Nagyon boldog voltam!
RG:
Mennyi időt gyakoroltatok egy nap?
J:
Ahogyan javasoltad, napi kétszer 15 percet kb. Ezt igyekeztünk betartani. Bár közbejött egy váratlan dolog, Bogi álvemhességet produkált, amitől teljesen depressziós tüneteket mutatott, hormonkezelést kapott és emiatt nem volt együttműködő. Majd ivartalanítás következett, és egy – vélhetően – lőszert is kioperáltak a fejéből, itt szintén tartottunk egy pár hetes szünetet. De még közben is, amikor jobban volt, folytattuk a gyakorlást. Odaült elém és várta a feladatokat.
RG:
Szuperek vagytok, napi 20-30 perc gyakorlással, olyan előrelépést értetek el ami párját ritkítja. Sok idő, türelem és szakszerű megközelítéssel, nincs kutya amelyik nem javítható. Hol tartotok most?
J:
Most ott tartunk, amiről csak álmodtunk az elején. Bogi örül neki, amikor elővesszük a pórázt, pörög-forog, csahol, mint egy “igazi” puli, és irtó nagyokat sétálunk. Egyedül ugrik be boldogan a kocsiba, és már megyünk is. Imád kirándulni, csak úgy kocsikázni és sétálni. Gyakran elérzékenyülök ilyenkor, hiszen nemrég mindez olyan távolinak tűnt számunkra, talán elérhetetlennek is. És megcsináltuk! Szerintünk nagyon boldog kutya lett 🙂 Persze vannak még feladatok, célkitűzések.
RG:
Mit gondolsz, ment volna egyedül? Illetve ami még jobban érdekel: kiképzéseimet úgy állítom össze, hogy a gazdi megértse a kutya kommunikációját, tehát ne csak végrehajtson feladatokat, hanem A tól Z ig megértse mit, miért csinál. Szerinted sikerrel jártam? Ha ma mentenéd meg Bogit, át tudnád segíteni ezen a hosszú és nehéz bizonytalan időszakon?
J:
Nem, nem ment volna egyedül, ez egyértelmű. Nagyon sok újdonságot tanultunk a kutyákról, a kutya-ember kapcsolatról, a következetesség fontosságáról. Ha visszatekintünk arra, honnan indultunk és hová jutottunk a te tanácsaidat megfogadva, bizton állíthatjuk Balázzsal együtt, hogy sikerrel jártál. Remélem, te is így látod. Ha ma menteném meg Bogit, már át tudnám segíteni ezen a hosszú és nehéz időszakon, de biztosan akkor is lenne szükségem segítségre, tanácsra, minimum megerősítésre.
RG:
Judit, Balázs nagyon szépen köszönöm hogy ilyen segítőkészek voltatok. Remélem ennek a beszélgetésnek hála sok sok leendő gazdinak segítettünk átérezni, hogy egy kutya örökbefogadásánál nincsen szebb dolog. Mivel jómagam is tudnék még sok száz kérdést feltenni biztos vagyok benne hogy olvasóink is így vannak ezzel! Kedves olvasók ha bármilyen fontos kérdést kihagytunk, nem beszéltünk most itt az alkalom!
